2014. július 20., vasárnap

IV. Hősök Napja - I. Hangulatkeltő

A Jelkép

A munkához szükséges anyagok, szerszámok jellegzetes szaga, ami máskor oly ismerősen és nyugtatólag hatott rá az elmúlt évtizedek során, egyszer csak súlyos teherként ült az érzékszerveire. Kezében gyűrögette a levelet, és a munkától érdes ujjaival újra, meg újra végig simította a vörös viaszba foglalt – akár művészinek is nevezhető – pecséten. Lelki szemei elé tódultak azok az emlékek és érzelmek amiket a jellegzetes forma jelképezett és jelentett neki az évek során.

Eszébe jutott mikor még nem érezte tehernek a mindennapok apró-cseprő problémáit, hiszen volt baja elég, például, hogy étel jusson legalább minden másnap a gyomrába. Törékeny, beteges alkatú ifjú volt és ez miatt hamar kifulladt és nem bírta az egyszeri fizikai munkát, így nem onnan ételt nem szerezhetett, annyira pedig nem volt jóképű, hogy abból éljen meg. Egyszerű utcagyerekként pedig nem is mert a tanulásra gondolni, mint lehetőségre, pedig a tehetsége éppen meg lett volna hozzá, még talán a türelme is de valószínűleg fiatalon még a felnőttkor előtt éhen veszik, halálra fagy, vagy egyszerűen elviszi valami betegség ha azon az esős napon, mikor már harmadnapja is csupán valami szemétdombról összeszedett rothadó gyümölcs került a gyomrába nem találkozik a pecséttel. Akkoriban feltekintett rá mint valami megmentőre. Olyan jelkép volt ami enni adott neki, szállást a feje fölé és tengő-lengő napok helyébe állandóságot, célt és létbiztonságot. Semmi sem volt addigi nyomorúságos életében amire így tekinthetett volna, hálával telt szemekkel tekintett rá minden alkalommal amikor csak a szeme elé került. Mikor kért tőle valamit akkor úgy teljesítette mintha a legfelső, istenek felett álló hatalom parancsolta volna. Feltétel és fenntartás nélkül hitte az igazát és itta magába a tudás minden apró morzsáját amit neki juttatott. Ezután gyorsan elszaladtak az évek, a korábbi nélkülöző éhező idők elmaradtak mögötte és a feledés jótékony homálya borult rájuk. Gyarapodott mind lélekben, mind szellemben, mind testileg és igen még anyagilag is. Az utcai csavargóból először inas, majd mesterember vált. Megismerte a szakma alapjait, megbarátkozott a munka egyszerűbb fogásaival, de hol voltak még a képességei az igazi mesterekhez képest, aki valósággal parancsolni tudtak az anyagnak a műhelyükben, akiknek parancsszavára és szerszámaik hatására életre kelt az anyagtalan is. Persze képletesen, de akkoriban az éppen beavatott szemeknek ez így tűnt.

Évekig nem is igazán találkozott a jelképpel. Néha napján megjelent egy-egy fiatalember kezében egy vörös viaszba nyomott pecséttel. Sosem kértek nagy dolgokat, lehetséges, hogy egy nagyobb cél érdekében csupán kisebb elemeket készíttettek vele, nem igazán tűnődött a dolgon, nem voltak ezek nagy árak az életéért cserébe. Ekkor már a szakma mesterének vallhatta magát. A korral járt egy fajta egészséges szkepticizmus, de teljesítette a kéréseket, hiszen tudta mi az amit veszíthet ha valaki végleg nyújtja be a számlát. Egy-egy apró kérés után mindig szívélyes köszönet, néha hála is , fizetség is járt, de ami még fontosabb nyugalom, hiszen ilyenkor hónapokig nem volt szükség újra a szolgálataira. Selmói korban az ember már nem vágyik kalandokra, izgalomra, csupán nyugodt, csendes életre és mindennapokra. Szakmájában elismert mestere volt, városszerte ismerték a termékeit, még néhány nemes ember is felfedezte magának a tehetségét, megrendelései nőttön nőttek, inasokat vett maga mellé és azon kapta magát, hogy válogatnia kell a jobbak, a tehetségesebbek közül. Az élete olyan fordulatot vett amire régebben a sikátorokban töltött napok és éjszakák alatt még csak gondolni sem mert.

Halántékát belepte a dér, de elméjére bölcsességet szórt a kor. Habár még erős embernek mondhatta magát, már jócskán benne járt a korban. Rég nem gondolt a múltra, csupán a jelennek és a jövőjének élt. De tudhatta volna, hogy a múlt egy olyan szerető aki évek múltán is visszaköszön és bemászik az ember ágyába ha akarja ha nem. Sosem remegett a keze, nem is engedhette meg magának, hogy egy pillanatra is meginogjon, hiszen a biztos kéz ismérve volt a jó mesterembernek. Aznap este viszont mikor bedobták a levelet amin a rég látott vörös pecsét volt remegő kézzel bontotta kis és némán mozgó ajkakkal olvasta el a sorokat. Percekig némán állt a csukott ajtót bámulva és emésztgette magában az olvasottakat, mérlegelte a lehetőségeit, mérlegelte, hogy mi az amit tennie kell és kellene ebben a szituációban. Mélyen legbelül tudta, hogy el fog jönni ez a nap, de makacsul tagadta önmaga előtt, és a remény bizonysággá érett az évek alatt míg hírét sem halotta a jelképnek, de most itt van kérlelhetetlenül. Mint a rugó mikor elpattan úgy lendült neki, hátraviharzott a műhelybe, kizavarta az összes inast, hogy vissza se jöjjenek egy jó hónapig, még a fizetségüket is odaadta arra a hónapra majd nekiállt a munkának. Éjt nappallá téve dolgozott, csupán aludni és enni állt meg, mert tudta, nem hibázhat és az elfáradt szervezet hibázni fog, cserben hagyva az éles elmét.

Hetek multán szomorú elégedettséggel szemlélte az eredményt, büszke volt rá mit vitt véghez, még ennyi év után is, de szomorú volt mert nem szerette volna elkészíteni ezeket.


Shalafi del Necro

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése